Selmeczi György: Vonósnégyesek
AURIS RECORDS, AR-2201
III., IV., V. vonósnégyes
Selmeczi Kvartett
Selmeczi Gábor, Bíró Ágnes - hegedű
Ludmány Dénes - brácsa
Kántor Balázs - cselló
3. vonósnégyes / String Quartet No. 3 (2007)
I. Preludio
II. Arietta
III. Allegro molto moderato
4. vonósnégyes / String Quartet No. 4 (2017)
I. Sonata
II. Scherzo
III. Piccole marcie funebre (56 emlékére; hommage à Gyula
Gulyás)
5. vonósnégyes / String Quartet No. 5 (2020)
I. Andante mosso
II. Ombra. Lento
III. (Adagietto–Andante)
A kvartettkomponálás – így tartják a zeneszerzők – igazi presztízsmunka, meg kell hozzá érnie az alkotónak, el kell jönnie a megfelelő életműbeli pillanatnak, és ahhoz is idő kell, és nem kis bátorság, hogy meg tudjon küzdeni a nagy elődök kvartett-oeuvre-jének nyomasztó hatásával.
Ebben az értelemben Selmeczi György hatalmas előnnyel indult, hiszen családja révén kora gyermekkorától napi kapcsolatban élt a vonós hangszerekkel, a mindennapokban és aktív kamarazenészként alkalma nyílt megérezni és megérteni a vonós hangszerek lelkületét, belelátni technikai boszorkánykonyhájukba. Zongorista indulása dacára otthonos közeggé vált a számára, a megismert vonós gondolkodásmód sok örömteli impulzust, egyben egyfajta magabiztosságot is kölcsönzött a komponálásban.
Selmeczi az 1980-as években komponálta első kvartettjét még
IRCAM-ösztöndíjas házifeladatként, és később jól látható, hogy öt vonósnégyese szinte az életmű jelzőcölöpeinek bizonyulnak, alkotói korszakokat választanak el, stílusváltásokat jelölnek ki és fémjeleznek. „Kvartettjeimmel mindig nagyobb sikerem volt, mint a zenekari darabjaimmal”, vallja a zeneszerző, „ami nem is csoda, hiszen ezek minden szemérmességem mellett a legszemélyesebb zenéim, legféltettebb kincseim.”
Forrásai közül nemcsak a polgári kamarazenélés kapcsán átélt vonós hangzásélmények emelendők ki, hanem a népi hegedülés sajátos varázsa is, amelyhez az autentikus népzenén és a megkerülhetetlen bartóki kvartettvilágon keresztül került közel. A felvételünkön megszólaló 4. és különösen az 5. vonósnégyesben persze alkalmazott zenei tapasztalatait is bőven hasznosítja a komponista, egyfajta csakazértis dacos magamutogatással alkalmazva tűntetően homofón megoldásokat.
A 3. vonósnégyes 2007-ben keletkezett, klasszikus felépítésű háromtételes kompozíció. Első Preludio tétele egyfajta borzongató bevezetővel kezdődik: így vonja fel egy 21. századi zeneszerző a vonósnégyes színpadának függönyét, amelynek során alig lehet szabadulnunk Haydn Krisztus hét szava a keresztfán utolsó, Terremoto (Földrengés) tételének emlékétől, hatásától. A tétel főrésze a szerzőre oly jellemző ritmikai változatossággal (most ringató 5/8-os téma adja meg a hangot) kialakított szonátatétel, amelyben nem is rejtetten felvillannak (pl. a Pesante részében) a nagy kvartettszerző példaképek, Bartók, Sosztakovics intonációi. A második Arietta-tétel indító témájának tágas dallama a tizenkétfokúsággal kacérkodik, de hamarosan kiderül, mindez csak múló epizód, amely átadja a helyét a tétel értelmét képező lassú indulódallamnak a csellón. Úgy tűnik, a tizenkétfokúság varázsa a zárótételben sem engedi el a zeneszerzőt, a finale számos szakaszában fedezzük fel a kromatikus hangkészlet egészét, vagy majdnem egészét a témaformálás uralkodó rendezőelveként. Ám a nyitótételhez hasonlóan itt is éles struktúraváltásokkal szembesülünk, például amikor a szerző a cambiata-rajzolatú, szervesen, motivikusan kidolgozott témákat karakteres ritmusú ostinato kísérőszólamokkal látja el.
A 4. vonósnégyest tíz év választja el műfajbeli elődjétől, létrejöttét egy filmzenemegbízásnak köszönheti. Zárótétele Piccole marcie funebre (56 emlékére; hommage à Gyula Gulyás) címmel ötrészes gyászzene-ciklus, amelyet Gulyás Gyula döbbenetes erejű 1956-os dokumentumfilmjéhez – a film Szalay Lajos híres 56-os rajzai ihletésére készült – írt a zeneszerző. A kompozíció így időben „visszafelé” töltötte ki a vonósnégyes műfaj kereteit – csupán érdekességként említjük, hogy a filmzenének szólózongora darab folyománya is keletkezett. Az első tétel (Sonata) karakteres, izgalmas kialakítású kvartettzene, pontozott ritmusú kisszekundos témafeje Bach C-dúr szólószonátájának elejét juttatja eszünkbe, a pizzicato és arco játékmódokkal hagyománytisztelő módon játszó Scherzo-tétel egy korábbi, még a 80-as években, Párizsban keletkezett
kompozíció újragondolása.
Az Argentínában élő Szalay Lajos 1956 forradalmáról és szabadságharcáról tízezer kilométernyi távolságból rádióadásokból és az írott sajtóból értesült. Az általa elképzelt, a képekkel és szavakkal, fotókkal és írásokkal megidézett eseményeket sodró erejű, szuggesztív rajzsorozatban rögzítette. „Megpróbáltam lerajzolni, amit hallottam. Nem illusztráltam, a rádió által provokált hangulatban rajzoltam. A rajzok a rádióhírekre érzett személyes megindulásom grafikus vetületei”. 1956 októberében 50–60 rajz készült el, majd november 4. után egy újabb adag. A művész nem kért pénzt a rajzokért, csak azt tartotta fontosnak, hogy jelenjenek meg, és hogy felügyelhesse a tipográfiai munkálatokat (SOS – El drama de Hungaria). Az ötezer példányban megjelent kiadványra a dél-amerikai
magyarság és Czanyó Adorján nyomdája adta össze a pénzt, az anyagot elküldték a világ vezető lapjaihoz és politikusainak. Sajnálatos, hogy az eredeti rajzok eltűntek, vagy legalábbis lappanganak, így csak reprodukciókból ismertek. A rajzanyagból 2006-ban (majd átdolgozva, 2016-ban) készült Gulyás Gyula fekete-fehér montázsfilmje (Szabadságszerelem).
Már utaltunk rá, hogy Selmeczi öt vonósnégyesében a szerző alkotói stílusa alakulásának, fejlődésének lenyomatát is felfedezni véljük. Ha az 1. és 2. kvartettben leszámolva korábbi neo-avantgarde irányultságával rátalált saját alkotói hangjára, a 2000-es évektől kezdve tudatosan törekedett az alkalmazott zenei és ún. „művészi” zenei munkássága stiláris elválasztására – e törekvés mérföldköveiként született a 3. és 4. vonósnégyes.
Az 5. kvartett 2020-ban keletkezett, az érett zeneszerző darabja, amelyben az elvágólagos radikalizmus átadta a helyét egyfajta szelídebb-letisztultabb-lazább alkotói attitűdnek. A szabály az, hogy nincs szabály, az alkotó bátran mer ötletelni, láthatólag szórakoztatja a vonósnégyes-írás, nem akar feltétlenül következetes maradni sem korábbi elveihez, sem a műfaj sokszorosan felülírt szabályaihoz, ezen belül örömmel engedi meg magának a színpadi kísérőzenék és filmzenék világában sokszor kipróbált hatásos homofón eszközök, emfatikus párhuzamos szólamvezetés, kreatív ostinatók használatát is. Bizonytalanságban hagyja a hallgatót a tételek lehetséges programját illetően is, azaz mégsem: a
csodásan egyéni hangú, gomolygó hatású ostinatók fölött kibontakozó középső tétel az Ombra (Árnyék) címet viseli.
© Gyenge Enikő
Selmeczi Gábor, Bíró Ágnes - hegedű
Ludmány Dénes - brácsa
Kántor Balázs - cselló
3. vonósnégyes / String Quartet No. 3 (2007)
I. Preludio
II. Arietta
III. Allegro molto moderato
4. vonósnégyes / String Quartet No. 4 (2017)
I. Sonata
II. Scherzo
III. Piccole marcie funebre (56 emlékére; hommage à Gyula
Gulyás)
5. vonósnégyes / String Quartet No. 5 (2020)
I. Andante mosso
II. Ombra. Lento
III. (Adagietto–Andante)
A kvartettkomponálás – így tartják a zeneszerzők – igazi presztízsmunka, meg kell hozzá érnie az alkotónak, el kell jönnie a megfelelő életműbeli pillanatnak, és ahhoz is idő kell, és nem kis bátorság, hogy meg tudjon küzdeni a nagy elődök kvartett-oeuvre-jének nyomasztó hatásával.
Ebben az értelemben Selmeczi György hatalmas előnnyel indult, hiszen családja révén kora gyermekkorától napi kapcsolatban élt a vonós hangszerekkel, a mindennapokban és aktív kamarazenészként alkalma nyílt megérezni és megérteni a vonós hangszerek lelkületét, belelátni technikai boszorkánykonyhájukba. Zongorista indulása dacára otthonos közeggé vált a számára, a megismert vonós gondolkodásmód sok örömteli impulzust, egyben egyfajta magabiztosságot is kölcsönzött a komponálásban.
Selmeczi az 1980-as években komponálta első kvartettjét még
IRCAM-ösztöndíjas házifeladatként, és később jól látható, hogy öt vonósnégyese szinte az életmű jelzőcölöpeinek bizonyulnak, alkotói korszakokat választanak el, stílusváltásokat jelölnek ki és fémjeleznek. „Kvartettjeimmel mindig nagyobb sikerem volt, mint a zenekari darabjaimmal”, vallja a zeneszerző, „ami nem is csoda, hiszen ezek minden szemérmességem mellett a legszemélyesebb zenéim, legféltettebb kincseim.”
Forrásai közül nemcsak a polgári kamarazenélés kapcsán átélt vonós hangzásélmények emelendők ki, hanem a népi hegedülés sajátos varázsa is, amelyhez az autentikus népzenén és a megkerülhetetlen bartóki kvartettvilágon keresztül került közel. A felvételünkön megszólaló 4. és különösen az 5. vonósnégyesben persze alkalmazott zenei tapasztalatait is bőven hasznosítja a komponista, egyfajta csakazértis dacos magamutogatással alkalmazva tűntetően homofón megoldásokat.
A 3. vonósnégyes 2007-ben keletkezett, klasszikus felépítésű háromtételes kompozíció. Első Preludio tétele egyfajta borzongató bevezetővel kezdődik: így vonja fel egy 21. századi zeneszerző a vonósnégyes színpadának függönyét, amelynek során alig lehet szabadulnunk Haydn Krisztus hét szava a keresztfán utolsó, Terremoto (Földrengés) tételének emlékétől, hatásától. A tétel főrésze a szerzőre oly jellemző ritmikai változatossággal (most ringató 5/8-os téma adja meg a hangot) kialakított szonátatétel, amelyben nem is rejtetten felvillannak (pl. a Pesante részében) a nagy kvartettszerző példaképek, Bartók, Sosztakovics intonációi. A második Arietta-tétel indító témájának tágas dallama a tizenkétfokúsággal kacérkodik, de hamarosan kiderül, mindez csak múló epizód, amely átadja a helyét a tétel értelmét képező lassú indulódallamnak a csellón. Úgy tűnik, a tizenkétfokúság varázsa a zárótételben sem engedi el a zeneszerzőt, a finale számos szakaszában fedezzük fel a kromatikus hangkészlet egészét, vagy majdnem egészét a témaformálás uralkodó rendezőelveként. Ám a nyitótételhez hasonlóan itt is éles struktúraváltásokkal szembesülünk, például amikor a szerző a cambiata-rajzolatú, szervesen, motivikusan kidolgozott témákat karakteres ritmusú ostinato kísérőszólamokkal látja el.
A 4. vonósnégyest tíz év választja el műfajbeli elődjétől, létrejöttét egy filmzenemegbízásnak köszönheti. Zárótétele Piccole marcie funebre (56 emlékére; hommage à Gyula Gulyás) címmel ötrészes gyászzene-ciklus, amelyet Gulyás Gyula döbbenetes erejű 1956-os dokumentumfilmjéhez – a film Szalay Lajos híres 56-os rajzai ihletésére készült – írt a zeneszerző. A kompozíció így időben „visszafelé” töltötte ki a vonósnégyes műfaj kereteit – csupán érdekességként említjük, hogy a filmzenének szólózongora darab folyománya is keletkezett. Az első tétel (Sonata) karakteres, izgalmas kialakítású kvartettzene, pontozott ritmusú kisszekundos témafeje Bach C-dúr szólószonátájának elejét juttatja eszünkbe, a pizzicato és arco játékmódokkal hagyománytisztelő módon játszó Scherzo-tétel egy korábbi, még a 80-as években, Párizsban keletkezett
kompozíció újragondolása.
Az Argentínában élő Szalay Lajos 1956 forradalmáról és szabadságharcáról tízezer kilométernyi távolságból rádióadásokból és az írott sajtóból értesült. Az általa elképzelt, a képekkel és szavakkal, fotókkal és írásokkal megidézett eseményeket sodró erejű, szuggesztív rajzsorozatban rögzítette. „Megpróbáltam lerajzolni, amit hallottam. Nem illusztráltam, a rádió által provokált hangulatban rajzoltam. A rajzok a rádióhírekre érzett személyes megindulásom grafikus vetületei”. 1956 októberében 50–60 rajz készült el, majd november 4. után egy újabb adag. A művész nem kért pénzt a rajzokért, csak azt tartotta fontosnak, hogy jelenjenek meg, és hogy felügyelhesse a tipográfiai munkálatokat (SOS – El drama de Hungaria). Az ötezer példányban megjelent kiadványra a dél-amerikai
magyarság és Czanyó Adorján nyomdája adta össze a pénzt, az anyagot elküldték a világ vezető lapjaihoz és politikusainak. Sajnálatos, hogy az eredeti rajzok eltűntek, vagy legalábbis lappanganak, így csak reprodukciókból ismertek. A rajzanyagból 2006-ban (majd átdolgozva, 2016-ban) készült Gulyás Gyula fekete-fehér montázsfilmje (Szabadságszerelem).
Már utaltunk rá, hogy Selmeczi öt vonósnégyesében a szerző alkotói stílusa alakulásának, fejlődésének lenyomatát is felfedezni véljük. Ha az 1. és 2. kvartettben leszámolva korábbi neo-avantgarde irányultságával rátalált saját alkotói hangjára, a 2000-es évektől kezdve tudatosan törekedett az alkalmazott zenei és ún. „művészi” zenei munkássága stiláris elválasztására – e törekvés mérföldköveiként született a 3. és 4. vonósnégyes.
Az 5. kvartett 2020-ban keletkezett, az érett zeneszerző darabja, amelyben az elvágólagos radikalizmus átadta a helyét egyfajta szelídebb-letisztultabb-lazább alkotói attitűdnek. A szabály az, hogy nincs szabály, az alkotó bátran mer ötletelni, láthatólag szórakoztatja a vonósnégyes-írás, nem akar feltétlenül következetes maradni sem korábbi elveihez, sem a műfaj sokszorosan felülírt szabályaihoz, ezen belül örömmel engedi meg magának a színpadi kísérőzenék és filmzenék világában sokszor kipróbált hatásos homofón eszközök, emfatikus párhuzamos szólamvezetés, kreatív ostinatók használatát is. Bizonytalanságban hagyja a hallgatót a tételek lehetséges programját illetően is, azaz mégsem: a
csodásan egyéni hangú, gomolygó hatású ostinatók fölött kibontakozó középső tétel az Ombra (Árnyék) címet viseli.
© Gyenge Enikő
Selmeczi György: Vonósnégyesek